Amikor az állam hazudott, a nemzet emlékezett

Aki uralja a múltat, uralja a jövőt; aki uralja a jelent, uralja a múltat is – Orwell klasszikusában a rá jellemző éleslátással ragadta meg a huszadik század totalitárius rendszereinek lényegét, és a küzdelmet, amely az emlékezetért folyik. „Nem azért vagyunk felelős poszton ilyen nehéz időkben, hogy szépeket mondjunk, hanem azért, hogy igazat mondjunk és a nép érdekében cselekedjünk” – hazudta Kádár János 1956. november 11-én, közvetlenül a forradalom leverését követő napokban.

„Hol van a kivégzettek sírja? Valóban, minden emberi érzésnek ellentmond az a magatartás, amelyet illetékes és felelős magyar személyiségek ebben az ügyben tanúsítanak” – ilyen számonkérést természetesen nem a hazai sajtó Banga bácsijai intéztek a rendszer felé, hanem a zürichi emigráns Új Látóhatár 1983-as lapszáma. Ugyanebben az esztendőben írta meg Nagy Gáspár híres „NI-versét” Öröknyár címmel („egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”), mire a verset leközlő Új Forrás című folyóiratot bezúzatták, a főszerkesztőjét kényszernyugdíjazták, a verset átengedő szerkesztőt kirúgták, a Nagy Gáspárt pedig nem csak az Írószövetség éléről rakták ki, de jó időre szerzőként is parkolópályára tették.

Nagy Imre, aki padlássöprő miniszterből és hithű kommunistából áldozatvállalásával nemzeti mártírrá lett, ’56, és különösen ’58 után – angszocul szólva – „nemszemély” volt, akit, miután megöltek, igazi vérbő totalitárius primitivizmussal igyekeztek kitörölni a nemzet emlékezetéből; 

Miközben se halálának időpontját, se sírjának helyét nem tudhatták még a rokonai sem, a pártapparátus az említett irodai hulladékhoz hasonlóan öntötte az ország közvéleményére az ideológiai szemetet. Ironikus, hogy a harmincadik évfordulóra a Népszabadság kiskátéban foglalta össze, mit kell gondolni az eseményekről, emellett büszkén listázta a forradalom emlékezetét besározó műveket – mindezt azért, mert a The New York Times 1986 júniusában megemlítette, hogy „a magyar kormány tabuként kezeli az 1956-os felkelést”. A cikk bizonygatja, hogy nem így van, hiszen nagyjából évente jelentek meg könyvek az ellenforradalomról, majd másfél hasábon keresztül sorolja ezeket. „Harcban az ellenforradalommal”, „Ellenforradalom tollal és fegyverrel”, „Hidegháború Magyarország ellen”, és hasonló címek sorjáznak egymás után.

Egyébként „Az ellenforradalom utóvédharca” címmel még 1987-ben is jelent meg kötet, benne a szokásos toposzokkal (a pesti srácok nagy része börtöntöltelék volt, Nagy Imre pedig képtelen lett volna megfékezni őket, és nem is volt ilyen szándéka, Maléter Pál áruló, „erkölcsileg gerincbe törték a néphatalom fegyveres erőit”, és így tovább). A szocialista arcátlanság netovábbja, hogy a Népszabadság az „ötvenhatos” filmalkotások között említi Bacsó Péter Tanúját, ami, azon túl, hogy legfeljebb rejtett utalások szintjén sugall bármit ’56-ról, tíz évig dobozokba száműzve hevert, s csak alapos cenzúra után, kényszerhelyzetben engedélyezte levetíteni a nyilvánosság előtt a rendszer.

A patinás lap az újmúlt gyártásába is nagy erőkkel fogott neki, alig három esztendővel később egy lapszámában megjegyezve: a Népszabadság „első számában hitet tett a népfölkelés mellett. Azután másképpen fogalmazott” – hát valóban, szép párteufémizmus ez is. Idézik egyébként az ekkor már a pokolba tartó Kádár János helyett ekkor már a pártfőtitkári feladatokat ellátó Grósz Károlyt, aki 1988 júniusában még az ávósokat tekintette vértanúknak, azonban halványan felvetette, hogy bár Nagy Imre rehabilitásáról szó sem lehet, ám

S végül ez a nap is eljött, pontosan harminchat esztendővel ezelőtt, 1989. június 16-án. Mert nem csak a család kérte, hanem az egész ország. Kimenni erre az eseményre is bátorságot kívánt. Elvégre a berlini fal még állt, a laktanyák mélyébe húzódva gyanakodva figyeltek az ideiglenesen ittfelejtett szovjetek, izzadt munkásőr-tenyerek szorították a maroklőfegyvereket. 

Németh Miklós miniszterelnök az újratemetés reggelére megjelentetett írásában a Magyar Nemzetben ekkor már az elszámoltatás elkerüléséről írt: „győzelmi esélyt csak az adhat, ha nem azért tárjuk fel a bűnt, hogy büntessünk, hanem azért, hogy ne kövessük el még egyszer”. A kényszerű elhallgatás és feledtetés után az állampárt reformszárnya megpróbálta a lehetetlent: magát Nagy Imre szellemi örököseként pozicionálni. „Nagy Imre és követőinek eszméi a mai kormánypolitika fontos összetevői.” – írta közleményében a Minisztertanács. 

S a szónokok is – persze, voltak engedékenyebb hangok is; Vásárhelyi Miklós, a Történelmi Igazságtételi Bizottság vezetője a megbékélés fontosságát hangsúlyozta, Király Béla emigráns nemzetőr-vezér szerint pedig Nagy Imre „emlékének megszentségtelenítése lenne, ha sírja széléről ujjal mutatnánk gyilkosaira”. De nem csak ők beszéltek: ott volt az egykori recski rab, Zimányi Tibor, aki az áldozatok rehabilitációja mellett keményen követelte minden kommunista társtettes távozását a közéletből; felszólalt Rácz Sándor egykori munkástanács-elnök, aki közölte: nincs meg a lehetőség arra, hogy felvirágozzon a szabadság, amíg szovjet katonák állomásoznak magyar földön.

S aztán mikrofon elé lépett az utolsó felszólaló, egy eddig a pontig viszonylag kevéssé ismert fiatalember is. Valószínűleg ez volt Orbán Viktor leghíresebb beszéde, amelyben egyébként az állampárt szemébe vágta: nemrég még kórusban gyalázták a forradalmat és annak miniszterelnökét, most hogyhogy „váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának folytatói”? (…) Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat” – mondta.

Emlékezni és emlékeztetni – az, hogy mindez az egész ország közvéleménye előtt kimondatott, visszafordíthatatlan folyamatokat jelzett előre. A rendszer széthullása, a szovjetek kitakarodása és a demokratikus átmenet visszafordíthatatlannak bizonyult. Még úgy is, hogy a valódi elszámoltatás végül nem történt meg, 

Nyitókép: JEAN FRANCOIS LUHAN / AFP